1.fejezet
A legenda valós!
Itt, ahol élek, régóta kering egy legenda. Miről? Egy helyről, ahonnan el lehet jutni a szörnyek világába. A legtöbben azt mondják, kitalált mese az egész a gyerekek ijesztgetésére. Hát, én kötve hiszem. Kb olyan 5 éves lehettem, amikor az említett helyen láttam valakit átkelni onnan a mi világunkba. Követni akrtam, kideríteni mit akar csinálni, csak meglátott. Rám nézett vérvörösen izzó két szemével. Azóta mondhat nekem bárki bármit, szörnyek igen is léteznek!
- Hoshiko! Indulás!
- Megyek már!
Épp egy költözés kellős közepén voltam. A hátam közepére se kívántam újra elköltözni, de nem tiltakozhattam. Apának ilyen munkája van, úgyhogy ezzel a folyamatos új város, új lakás vagy épp vissza az egyik előzőbe, ahol már laktunk dologgal ki kellett békülnöm. Ez legyen a legkisebb gond.
A következő hely egészen más lesz, holott már éltem ott, csak akkor még anyuval együtt. Azóta nem jártam ott. Valahogy túl sok lett volna ott, ami rá emlékeztet. Apa úgy döntött ideje továbblépni, és igaza is van. Rég történt már.
- Meglátod, jól fogjuk itt érezni magunkat!
- Ha te mondod...
Mostanra már hozzászoktam, hogy mindig sétálok egy jót megismerve az új helyet. Gyönyörű a környék. A közelünkben található a tisztáson egy hatalmas virágtenger. Ahogy egyre mélyebben behatoltam, megpillantottam nem messze egy őzet. Meg akartam érinteni, simogatni az őzet. Hagyta is volna, ha nem ijed meg valamitől vagy valakitől. Hátra fordulva szembe találtam magam vele... Dús, barna haj, megbabonázó kék szempár, minimum egy fejjel magasabbnak találtam. Dühösen nézett, mint valaki hivatlan személyt, aki olyanba keveredett, amibe tilos lett volna. Láttam már valahol ezt a vörös , rosszalló pillantást. Kiskoromban, amikor megpillantottam valakit átlépni a kapun.
- Hogy kerülsz te ide, kislány?
- ...
- Válaszolj!
- Fogalmam sincs... - ijesztő. Félek tőle. Hátráltam pár lépést, aminek köszönhetően kis híján beleestem a szakadékba. Elkapta a karomat és visszahúzott. Egész, khm, izmos. - Köszönöm...
- Másként is meghálálhatod, hogy megmentettem az életed... - vigyorgott gonoszul miközben kilátszottak éles - vérre szomjazó - szemfogai. Megbénültam a félelemtől, ő meg közelebb hajolt a nyakamhoz. Agyam értelmesebb része folyamatosan parancsokat küldött. Végül ellöktem magamtól, majd szaladtam. Nem tudtam hová megyek, de hidegen hagyott. Messzebb kellett kerülnöm tőle. - Hiába futsz, előbb vagy utóbb úgyis elkaplak! Ez az én világom! Esélyed sincs, Hoshiko!
Honnan tudta a nevem? Mit értett azalatt, hogy az ő világa? Ő tényleg egy vámpír?! Az előbb ki akarta szívni a véremet??
- Au! - mentem neki valakinek.
- Egy pillanatra se lankadjon a figyelmed.
- Engedj el! Hagyj békén! Ne!! Eressz! Mégis ki vagy te?! Vagy egyáltalán mi?!
- A nevem Satõ Kyoshiro. A vámpírok világának az ura vagyok. Ezért ha kiderülne, hogy van itt egy ember, nagy káosz lenne. Három lehetőség közül választhatsz. Vagy ők ölnek meg, vagy én, vagy vámpírt csinálok belőled. Tőled függ melyik.
- Esetleg....olyan megoldás nincs, hogy hazamegyek sértetlenül....?
- Nincs. Innen nem jutsz vissza úgy, ahogyan ide kerültél.
- Miért?
- Mert a kapun át tud jönni tőletek bárki, de vissza már bonyolult a dolog. Mi, vámpírok oda-vissza szabadon járhatunk. Nektek ez lehetetlen. Szóval. Hogy döntessz? - hajolt közelebb. Hát, egyik sem tetszik, de nekem úgy tűnt őszintén beszélt, meg mintha csak egy kicsit is, de átérezte a helyzetem, azt hiszem...
- Au... Lágy harapása azért elárulta, hogy igenis törődik másokkal, csak elrontaná a hírnevét, ha ez kiderülne, gondolom én. Iszonyatosan fájt és nem tehettem ellene semmit, mert erősen magához szorított. Ez romantikus is lehetett volna, csakhogy - mint később kiderült - nem amiatt csinálta, hanem mert annyit szívott a véremből, hogy elájultam. Így a karjaiban kötöttem ki.
- Mi a...? Hol vagyok?
- Valahol - szólalt meg az ágy mellől, ahol feküdtem. Villám gyorsan felültem, de abban a pillanatban vissza is zuhantam. - A helyedbe nem próbálnék még egy darabig felkelni.
- ...Téged láttalak régen, ugye?
- Ja, engem. Miből gondoltad?
- A szemed...
- Általában nem arról szoktak megjegyezni.
- Mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide?
- Hogy elkerüljem az esetleges harcokat a véred miatt.
- .....
- Most viszont jössz. Nem fogok 24 órán keresztül rád figyelni - ragadta meg a karom.
- Hova viszel?
- Valahova.
Ott hagyott az erdő egy részében egyedül. Á, kicsit sem volt rémisztő a helyzet.
- Már megint magamra maradtam - sóhajtottam. Ráadásnak idegen helyen.