10.fejezet Vihar van készülőben
Flórián karjaiban valami megmagyarázhatatlan érzés töltött el. Biztonságban éreztem magam. Szerettem volna minél tovább úgy maradni vele. Olyan jól esett a sok rossz után a közelsége. Megnyugtatott. Ilyen barátokra van szükségem! Akik mellett tudom, hogy minden rendben lesz, mert velem vannak.
- Van valaki a közelben? - kérdeztem még mindig ölelve Flót, vagyis Koharut. Még szoknom kell, hogy ne Flóriánnak hívjam.
- Nincsen.
- Koharu..?
- Hm? - pillantott le rám citromsárga színű szemeivel.
- Te... Szóval... -kerestem a megfelelő szavakat. Mégis miként kéne azt megkérdeznem, hogy szörny-e??
- Nyugodtan kérdezd meg, amire kíváncsi vagy.
- Te is egy szörny vagy?
- A szörny azért elég erős kifejezés... De igen. Ahogy Erik is. Egy különbséggel. Ő egy vámpír, aki azt hiszi, hogy a legerősebb mind közül, én meg egy démon vagyok. Pontosabban. Már csak idő kérdése és a démonok vezetője vagyok... Ami azt illeti... A korunk sem annyi, amennyinek hiszitek. Mind a 4-en idősebbek vagyunk nálatok. Inkább lehetnénk egyetemisták, mint gimnazisták, kivéve az Erik.
- Komolyan?
- Igen. Tudod miért mondom el neked ezeket, ugye? Mert te vagy az egyetlen, aki biztos nem mondaná el senkinek se.
Igaza volt. Visszakísért a koleszba és valóban. Még nehezemre sem esett titokban tartani. Nem akartam megrémíteni a többieket. Mondjuk, a fiúk közül annyira sokan nem félnének, de akkor is. Örömet okozott Fló...(KOHARU! Jegyezd meg már!!) Koharu részéről, hogy megbízik bennem. Épp ezért nem akartam senkinek se elárulni őket. Amit az Erikről mondott...az vajon tényleg igaz? Azt kétlem, elvégre Erik egy kicsit sem beképzelt.
Míg régebben majd' kiugrottam volna a bőrömből, ha az Erik a közelemben van, addig most rá se hederítettem. Alexa és Lilla megállapították, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Hiába kérdezték 50-szer mi bajom, mindig csak egy semmit kaptak válaszul. Megbízom bennük, csak arról a csókról nem akarok velük beszélni. Véletlen volt. El kéne felejteném, de ahhoz túl fontos személlyel történt ez a véletlen. Bár, egyre jobban kezdek Fló khm Koharu(nem igaz, hogy te hülye még most sem szoktad meg!!) iránt érzéseket táplálni, de attól még be kell látnom. Az Erik nálam az első.
Eme magasröptű gondolataimat egy vita szakította meg. Elbújtam az egyik bokorban és figyelmesen hallgattam őket:
- Most meg mi bajod van?!
- Elegem van! Mégis mi dolgod van neked VELE??? Mit akarsz tőle?! - kiabált Erik Koharuval(jé, sikerült jó nevet írnom).
- Kitől?
- Nagyon jól tudod kiről beszélek!! - Erik hangja csakúgy remegett a dühtől. Idegesítette Fl...Koharu nyugottsága.
- Tudod, a drágalátos kis alattvalóidnak parancsolhatsz, de nekem nem. Egy nálam fiatalabb nem fog engem kioktatni... - Idősebb, mint az Erik?!
- Rendben. Ha te így, akkor én így - és az Erik szemei átváltottak. Nem tudom honnan, de egy kard termett a kezébe.
- Gyáva alak vagy te. Fegyver nélkül ki sem mersz állni ellenem, mi? - húzta az idegit Eriknek Koharu.
- Ch. Ki neked a gyáva?! - rohant neki Koharunak. Koharu előhúzta a kardját és felé tartotta. Könnyen kivédte az első támadást. Olyanok voltak, mint két szamuráj. A szamurájokról meg eszembe jutott a Hakuouki anime(Laikusoknak. az anime japán "rajzfilm". a hakuoukit haküoki-nak kell ejteni japánul, jelentése: a sápadt cseresznyevirág démona). Az abban harcoló Kazama(ejtsd, ahogy le van írva) és Toshizou(tosizó). Nem akartam, hogy bármi bajuk essen.
Miközben ezek jártak az agyamban már rendesen harcoltak. Erik egy támadása sem sebezte meg Koharut. Mindegyiket kivédte. Aztán a félelmem felülkerekedett rajtam. Cselekednem kellett. Méghozzá minél előbb. Előszaladtam a rejtekhelyemről és kettőjük közé álltam.
- Hagyjátok abba!
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Koharu(az övét ugyanúgy kell ejteni max. az u-t ü-nek, de nem fontos).
- Hogy kerülsz ide? - kerekedett el Erik szeme.
- Megakadályozom, hogy valami butaságot tegyetek. Khm. A fegyvereket... - utaltam arra, hogy tűntessék el, mielőtt valaki meglátná őket.
- Mennyit láttál? - érdeklődött Erik a fegyverek eltevése/láthatatlanná válása után.
- Mindent onnantól kezdve, hogy amiatt kiabálsz vele, mert valakitől akar valamit.
- Nem maradtál le semmiről. Az elején még csak pattogott.
- Mi van?! - torzult el megint az arca a dühtől Eriknek.
- Nyugodjatok már le!
- Rendben - helyeseltek egyszerre.
Abban a pillanatban, amint elindultunk egy hatalmas robbanás történt a hátunk mögött, amitől mind a hárman a földre estünk. Én jól beverve a fejem, a srácokat meg nem tudom. Ez a robbanás volt a háború előszele.
Hirtelen emlékek sora éledt fel bennem. A kiskori emlékeim. Bennük a fiúkkkal. Az ütésnek köszönhetően elájultam, de ezt még tisztán értettem:
- Hé! Karol! Térj magadhoz! Fenébe! El kell vinnünk innen! - hallottam még Koharu hangját, aztán átadtam magam az emlékeimnek, hogy végre megtudjam, ki is vagyok ÉN.
A következő fejezetben: Az igazi ÉN
Olyan gyengének érzem magam...és kiszáradtam...