11.fejezet Az igazi ÉN
A gyerekkorom a fiúkkal... Hát, elég érdekes. Ami még ennél is fontosabb. Japán volt az apám!! Csak én az anyámra hasonlítok, de a nevem attól még nagyon is japán. Shimizu Miyako (ejtsd: simizu/simizü mijako), vagyis az éj gyermeke (a Miyako jelentése). Csupán ez elég utalás arra, hogy mi is vagyok. Egy vámpír. Olyan szörny, akitől mindig is féltem. Rettegek tőlük. "Ártatlanok vérét szívják... Emberbőrbe bújt szörnyek..." és én egy vagyok közülük (az előbbit nem én találtam ki, egy sorozatból idéztem). Valóra vált a legnagyobb rémálmom. Oh, és ez még nem minden. Elméletileg el vagyok jegyezve. Durván hangzott volna? Az is. Még csak 14 vagyok!!! Nemsokára 15! De akkor is. Mi ez már? Milyen világ ez?? Olyan, ahol a főhős eleve el van jegyezve a leendő szerelmével?? NEM!! De várjunk. Kiskoromban én...nem is szerettem az Eriket! Kifejezetten utáltam! Az első találkozásunk sem volt túl fényes. Akkor 3 éves voltam.
- Anya?
- Igen Kincsem.
- Ki ez a csúnya fiú? - méregettem az Eriket, vagyis igazi nevén Sasaki Kent (szaszaki ken).
- Kicsikém! - dorgált anya. - Ilyet nem illik mondani egy úrihölgynek. Elnézést.
- Ugyan, később biztos mást fog gondolni - küldött felém egy magabiztos mosolyt. Idegesített, nagyon is. Szóval ilyen igazándiból vagy akkor most mi van?? Akit én ismerek tök normális. Ezt kiderítem.
Koharuval már kevésbé volt problémás a dolog. Egyszer eltévedtem az erdőben gombaszedés közben (mára gyűlölöm a gombát!!).
- Hahó! Valaki? Anya? Apa? - kiabáltam kétségbeesetten.
- Segíthetek? - ugrott le elém a fáról, ahol pihent. A frászt hozta rám. - A nevem Kinuta Koharu. Elvesztél?
- Igen - szipogtam.
- A közelben laksz?
- Ühümm...
- Rendben. Elkísérlek. Előtte azonban - törölte le a könnyeim. - bemutatkozol, oké?
- Shimizu Miyako.
- Shimizu... Miyako... Szóval vámpír vagy. Gyere! - nyújtotta ki a kezét, hogy megfogjam.
Hála neki hazajutottam. Jaj, tényleg! Az Erikkel (Kennel, de mindegy) vagyok...um...izé...eljegyezve. ELJEGYEZVE. Nem, még így is fura. Mondjuk, akkor érvényes csak, ha mindketten akarjuk.
Ez meg? Apa és Koharu épp...harcolnak. De miért? Feltűnt Ken is anyámmal. Anya megfogja a kezem és elhúz onnan. Apa szeme megváltozik. Meg akrná ölni Koharut, aki...úgy néz ki, mint az itt látható képen (elég uncsi volt csak szöveggel a sok oldal, ezért képeket is ragasztgatok mostantól) a srác...
Csak fiatalabb. Mindegy. Vajon miért harcoltak egymással?
Anyával szaladtam a kerten keresztül, amikor elestem. Az még nem volt vészes. Aztán valaki jó erősen fejbe vágott. Na, ez már az az ütés, amitől elfelejtettem mindent, és a bennem élő lény álomba merült.
Szép lassan mindenre emlékeztem már. Viszont... Olyan gyengének érzem magam...és kiszáradtam...
- Ah - nyitottam ki a szemem. Egy szobában voltam. Ez az orvosi szoba.
- Végre fenn vagy - mondta kedvesen a nővér.
- ... - Hol lehetnek a srácok?
- Ezt vedd be! - utasított. - Elveszi a vérszomjad - magyarázta látva az értetlen képem. Lenyeltem. Borzasztó íze van, de ha ezen múlik az, hogy vért igyak...akkor elviselem. - Jobb?
- Igen. Köszönöm. Hogy kerülök ide?
- Egy fiú idehozott. Eléggé aggódott érted.
- Értem... Még egyszer köszönök mindent.
- Várj! Már jól érzed magad?
- Igen.
- Akkor nyugodtan menj.
Bólintottam, majd kinyitottam az ajtót. Ekkor láttam meg először Őt...
A következő fejezetben: Összeáll a csapat