12.fejezet Összeáll a csapat
Kinyitottam az ajtót és ekkor láttam meg először Őt. Hát, kicsit sem nézett kedvesen rám. Amolyan "Mit bámulsz?" arckifejezéssel volt, és nem a kedves fajtából.
- Tűnj az utamból! - mondta meglökve engem.
- Bocsánat - motyogtam.
Kimentem, de azért még egy utolsó pillantást vetettem rá. Milyen helyes egy srác! A becsukott ajtó előtt álltam egy darabig, de így is épp eleget hallottam.
- Minek köszönhetem a látogatásod?
- Nemsokára rátámadnak az iskolára.
"MI?!"
- Ezekszerint... - köhintett egyet az iskolanővér. - A lány nagy veszélyben van.
- Pontosan. Már csak azt kéne kideríteni ki az a lány. Koharu és Ken sem tud senkit, aki lehetne. Ichigo meg sorra kérdezi ki a lányokat, hátha az egyik ő lesz. Ch. Szánalmas. Nem nagy ez az iskola. Ennek ellenére nem találunk egy lányt, akiről az az egy infónk van, hogy az éj gyermeke. Számtalan vámpír van az iskolában, meg más éjjeli lény is. Könnyebb lenne, ha kapnánk még egy támpontot vele kapcsolatban.
"Az éj gyermeke... Egy lány veszélyben van..."
- Mi van, ha rossz irányba indultatok el?
- Rossz irányba?
- Igen. Mi van, ha az éj gyermeke nem arra utalna, hogy szörny..?
- Akkor mire?
- Hát, mondjuk... Akár a nevére is utalhat!
Az ott Koharu a folyosó végén? Igen, ő! Kíváncsi vagyok, ő hozott-e ide... El fog menni! Jól van! Van valaki a közelben..? Nincs... Denevérré váltam és repültem utána, aztán megláttam Erikkel, vagyis Kennel, meg egy lánnyal beszélgetni. Hát, ez nagyon furcsa. Visszaváltoztam, majd az egyik oszlop mögé bújtam. Ki az a lány velük?
- A segítséged kéne. Sehogy sem jövünk rá a lány kilétére.
- Értem... De akkor engem is bevesztek!
- Mi nem vehetünk be... - szólalt meg Koharu.
- Hé, te! - kapta el valaki a karom, majd magával húzott a srácokhoz.
- Csak ő... - akadt el Ken szava. Koharu is elég hitetlenkedve nézett rám. Most mi van? Hallgatóztam, oké?
- Hallgatózott - szorított egyet a karomon.
- Igaz ez, Karol? - kérdezte Koharu. Ja, a fiúk annyira nem ismernek, hogy tudják az igazi nevem.
- Hát... Igen. Ki az a lány, akit kerestek? Miért van veszélyben? - forgolódtam közöttük.
- Te... - szorított jobban a karomon.
- Au! Ez fáj! Auuu!
- Kaname mester... - próbálta lenyugtatni Ken és Koharu.
- Kihallgattál engem is, mi? - nézett rám dühösen, és a világért sem engedett volna a szorításon.
- Hagyd!
- Egy okot mondj, amiért életben kéne hagynom őt, Koharu!
- Benne meg lehet bízni... - mondta Koharu.
- Ráadásnak ő a leendő feleségem... Persze, ha neki is rendben van - Köszi, Ken. Most tuti békén fog hagyni.
- Az sem érdekelne Ken, ha a testvéred lenne.
- Öhm, elnézést... - köszörülte meg a torkát a lány. Mindenki elhallgatott, majd rá figyelt. Amikor Kaname bólintott, akkor folytatta csak. - Ki vagy te? Mármint valójában.
- Hogy érted?
- Az egyelőre lényegtelen. Amnéziás voltál. A neved rá volt írva a...karkötődre, amikor rád találtak.
- Ezt meg honnan veszed? - kerekedett el a szemem.
- A nevem Fujita Akira.... - Fujita az a család, amelyik név alapján mindent tud az illetőről. Legalábbis, anya ezt mondta nekem róluk. - A reakciődból ítélve már kapizsgálod. Elég, ha a nevedet tudom, és akkor kb. mindennel tisztában vagyok rólad. Azt is tudom, hogy ki nem állhattad Kent - mutatott rá. - kiskorodban. Tudom, hogy van valaki, akibe első pillantásra beleszerettél mostanában. Valaki iránt gyengéd érzéseket táplálsz. Az apád és Koharu harcoltak, de fogalmad sincs miért. Az édesapád japán származású. Mi az igazi neved, Kovács Karola?
- ... - szóhoz sem tudtam jutni, ahogy a többiek se.
- Szóval?
- Um... A nevem Shimizu Miyako. Megköszönném, ha elengednél - fordultam Kanamehoz.
- Akira?
- Hihi... - kuncogott. - Tudod, szólni kéne Ichigonak.
- Lehetetlen, hogy pont ez legyen...
- Mi van?! Hé! Nem egy tárgy vagyok! - kezdtem ütögetni Kanamét.
- Nem kérdezett senki se, úgyhogy csönd. Ha még egyszer megütsz, akkor megöllek.
- Hidd el, megteszi! - mondta Akira.
- ... - leengedtem a kezem. Hát, jó. Ő bánthat engem, de fordítva nem. Értem én...
- Ken!
- Azonnal szólok neki - hajolt meg(???), majd eltűnt.
- Mi meg menjünk a terembe.
- Én is? - kérdeztem Kanamétól.
- Igen, te is.
A teremnél én az osztályteremre gondoltam... Nem a DIÁKTANÁCS termére!!!!!
- Aztaaa... - csodálkoztam.
- Ülj le és fogd be! - parancsolt rám Kaname.
- Mégis mi-
- Ő a diákelnök - szólt közbe Koharu.
- Rendben van - motyogtam. Engedelmesen leültem és a plafont néztem. Nem volt valami érdekes.
- Na, akkor megtaláltátok a lányt? - lépett be Kennel egy szőke hajú, zöld szemű srác.
- Valőszínű - sóhajtott.
- Khm... Ajj, akkor kezdem én! A srácokat - mutatott Koharura és Kenre - már ismered. Engem is bizonyos értelemben... Nyugodtan hívj csak Aki-channak! - mosolygott rám.
- Ikoma Ichigo. Nagyon örvendek - nyújtott kezet, majd megfogta az enyémet és, mintha valami királylány lennék, kézencsókolt.
- Ichigo! Ne most udvarolj!
- Rendben, Kaname mester.
- Hoshino Kaname.
- Miért hív mindenki mesternek?
- Mert az utolsó, aki tegezni mert, meghalt - mondta könyörtelenül. Vettem a célzást. - Mi ez az egész?
- Miyako. Valami olyan birtokában vagy, ami veszélyezteti az életedet.
- Hogy? - meredtem Kanaméra. Csak meg ne tudja, hogy a naplómban tegezem! >.<
- Mindent kétszer kell neked elmondani? Mindegy. Engem nem érdekel felfogod-e. A mi feladatunk, hogy megvédjünk téged. Mondhatni, hogy mi vagyunk a védelmezőid.
- De miért van szükség erre? - kérdeztem félve.
- A véred nem átlagos. Aki hozzájut az erősebb lesz...mindenkinél. Elég hozzá csupán egy csepp belőle.
- Mi? - kezdett el fájni a fejem. Becsukott szemmel egy férfit láttam és hallottam a hangját. "Úgyis az enyém lesz a véred... Előlem nem menekülhetsz!"
- Hé! Jól vagy? - guggolt le elém Kaname.
kopp-kopp
- Az egyik osztályban vérontás történt.
- Menjetek.
- Rendben - fogadtak szót egyszerre.
- Figyelsz te rám? - szólalt meg Kaname az ajtócsukás után.
- Fáj... - "Nem menekülhetsz! Nem menekülhetsz!"
- Hé, Miyako!
- Ha?
- Mi történt?
- Annyira megijedtem! - mondtam, majd Kanaméba kapaszkodva kezdtem el sírni. Nagyon megijedtem attól, amit hallottam és láttam...
Eléggé meglepődött, de magához ölelt és vigasztalt.
- Nem lesz semmi baj. Azért vagyunk, hogy megvédjünk téged...
A következő fejezetben: Elhagyom az iskolát
Alexa és Lilla könnyes szemmel figyelték, ahogy beszállok a kisbuszba. Ez még nem a barátságunk vége, abban biztos vagyok! Kaname mellett ülve csak egy dologra tudtam gondolni...