15.fejezet Készülődés a csatára
Azóta, hogy egy pillanatra éreztem ez erőm, egy hónap eltelt már. A másik oldal is elkezdett mozgolódni. Pontosan mik történtek?
Megtanultam bánni a karddal, méghozzá a szamurájkarddal. Az elején nem igazán volt tanárom, max egy srác, aki a közelben él, de aztán egyszer... Éppen gyakoroltam, amikor hallom, hogy valaki elvesz egy kardot a többi közül és felém tart.
- Ne fogd vissza magad! - állt meg előttem Kaname.
- De...
- Mit szólnál, ha akkor a nevemen szólíthatnál, ha egyszer is eltalálsz?
- Rendben!
Támadtam, de ő egy csapással kiverte a kardot a kezemből.
- Ezt meg mégis...
- Jó kardforgató vagyok.
"Kaname nagyszerű kardforgató, akár egy profi!"
- Ez nem véletlen, elvégre te vagy a kard.
- Igen. Te meg a védett személy, akinek nyugton kéne maradnia.
- Mi van?!
- Segítek, hogy legalább normálisan fogd a kardot.
- Az agyamra mész...
- Ja, tudom. Direkt csinálom. Na, és most! Csináld azt, amit mondok! - utasított.
Tényleg tanított(rengeteget), de megérte. Úgy éreztem, hogy végre én is teszek valamit, nemcsak ők edzenek az én biztonságom miatt. Nerm akarom, hogy meghaljanak. Ezért bármire hajlandó vagyok! Akár van erőm, akár nincs! Meg fogom védeni őket!
Egyszer-kétszer ránk törtek már, de idáig sikerült visszaverni ilyen esetekben őket. Gyengébbek, mint mi. Ennek ellenére edzeni kell, mert az igazi ellenfelünk sokkal erősebb náluk. Keményen gyakorlunk. Nem veszíthetünk ellene.
- Ken!
- Psszt!
- Mit nézel? - guggoltam le mellé.
- Akirát és Ichigot...
Akira és Ichigo éppen egymás kezét fogták, ahogy beszélgettek. Nevettek, meg minden. Ezek mióta vannak együtt?? És én miért nem tudtam erről? Közelebb hajoltak egymáshoz, aztán csókolóztak. Jól mutatnak együtt...
- Vége a műsornak! - szólalt meg mögöttünk Kaname a ruhánk hátsórészével felhúzva. - Ahelyett, hogy másokat meglestek, inkább edzetek! Meg ne lássam még egyszer, hogy lazsáltok!
- Bocsánat. Megígérjük, hogy nem fordul elő többet. - mondtuk tökéletesen egyszerre Kennel.
- Ajánlom is! Na, tűnés!
Elszaladtunk gyakorolni, de előtte még jót nevettünk az eseten. Edzettünk és közben jól szórakoztunk. Akirát persze kifaggattam Ichigoról. Színt vallott. hihi
- Miyako.
- Hm?
- Gyere gyakorolni!
- Rendben... - Egy valami miatt nem ellenkezem sosem, ha Kaname vagy bárki más hív. Ha elég erős vagyok, akkor segíthetek nekik a harcban. Ennek érdekében akár még éjjeleken is ébren maradtam, hogy jobb legyek.
- Egyre jobb vagy - mosolygott Kaname kedvesen. Kanamét illetően tanácstalan vagyok. Ha kettesben vagyunk, akkor tök rendes velem, de ha velünk van bárki is, akkor egy dög. Ettől én még szeretem. ;) Idáig még nem kérdeztem rá az okára miért ilyen...
- Kaname...
- Igen?
- Miért viselkedsz velem máshogy, ha kettesben vagyunk? Mellesleg. Hogyhogy még életben vagyok? - pislogtam értetlenül. Azért tilos kimondani a nevét, mert ez utolsó, aki így merte hívni meghalt. Akkor én miért vagyok még életben? :/
- Az elejétől kezdve nem lett volna semmi bajod, ha tegezel.
- Mi van? - döbbentem le totálisan. Mi a francért nem mondta???
- Ne vágj ilyen arcot!
- De miért nem mondtad, hogy tegezhetlek?
- Nem kérdezted.
- Persze, hogy nem! Közelted velem, hogy aki utoljára tegezett téged meghalt. Ezután miért kérdeztem volna rá?
- ... - látszott rajta, hogy most eléggé gondolkozik mit mondjon erre. Végül közelebb lépet, majd megsimogatott. - Azt hittem, az első edzés után feladod... - Hát, köszi. - De nem tetted. Azért vagy ilyen kemény magaddal, mert segíteni akarsz nekünk, hátha úgy nem teljesedik be a sorsunk, ugye?
- Igen... - néztem a földet. Egy kicsit ismer... - Nem akarom elveszíteni egyikőtöket se. Olyan jó barátaim vagytok minden...
- Tudom. Na, gyere! - ragadta meg a karom.
- K-Kaname... - pirultem el. Kb téglavörös lehettem. Azért megnéztem volna az arcát abban a pillanatban...
Pár percig voltunk talán úgy, aztán meghallottuk a többieket és elengedett. Kicsit röhögött a képemen. Zavarba jöttem, oké?
- Kaname mester.
- Mi az? - Visszatért a komoly, gonosz Kaname.
- Előre repültem és láttam az ellenséget. Kb. 3 napi járásra vannak. Emberfölényben vannak...
- Nem lepődöm meg rajt Akira. Mindenesetre készüljetek! Pár nap és kezdetét veszi a harc. Addig is keményebben edzetek. Az ellenfeleink emberek. Emiatt van némi előnyünk. Használjuk ki ezt!
- Rendben! - kiáltották egyszerre. Az elszántság és a bátorság megvan, de valahogy mindegyik úgy áll hozzá, hogy ez lesz az utolsó harcuk. Ez nem helyes! Méghogyha így is lesz... Nem! Sikerülni fog! Életben maradnak! Mégha el is hinném... :(
- Miyako? Minden oké? - kérdezte Koharu.
- ... - végignéztem rajtuk. Fogalmuk sincs róla, hogy tudnék arról, mi is vár rájuk. Kaname tekintetéből valami olyasmit olvastam ki, hogy nyugtassam meg őket. - Minden rendben - mosolyogtam a lehető legmeggyőzőbben. Semmi sincs rendben.
- Akkor jó - nyugodtak meg.
- Együnk! - kiáltotta Akira.
Átvonultunk az étkezőbe. Az ülésrend mindig ugyanaz volt. Én Kaname és Koharu mellett. Velünk szemben Ichigo, Akira, Ken. Az ő hármasuk az, aki mindig a legjobb falatért küzd a másik 2-vel. Most sem alakult másképp. Egymást lökdösve próbáltak maguknak venni az ételből. Természetesen, mivel mindenki japán származású, pálcikával eszünk.
Kiültem teát inni a kertbe. Az erőm azóta sem mutatkozott meg. Hogy fogom így megvédeni őket? Biztos maghalnak a csatában...
- Lálálálálá... - Ez meg mi?
- Szakét isznak - ült le mellém Kaname.
- Nyugtass meg, hogy van velük legalább egy józan - röhögtam.
- Akira ott maradt. Érdekes nmódon semmi kifogása sem volt a dolog ellen, amikor mondtam neki.
- Te nem iszol?
- Nem.
- Szerinted... Túl fogjátok élni?
- Kizárt.
- Aha......
- .....
- Nem kéne most valami nyugtatót mondanod? - löktem meg.
- Nem. Előbb-utóbb csak felfogod.
- Tudod, nem akarok belenyugodni a gondolatba. Aznap, mikor először voltunk itt nálad... Egy pillanatra éreztem az erőm, de azóta semmi. Mintha az meg se történt volna. Pedig...
- Hagyd. Még a végén sírva fakadsz.
- Igazad van. Akkor koncentráljuk a vidámabb dolgokra, és hogy ne halljam az éneküket!
- Egyetértek. Menjünk a közelből - indult el. Nemsokkal utána én is.
- Oyasumi! - nyitottam ki a szobaajtót.
- Oyasumi - borzolta össze a hajam, aztán tovább ment a szobájába.
Kidőltem az ágyra. Annyira, de annyira szeretem... Pár nap múlva, viszont senkim sem lesz, ha ez így megy tovább. Pedig szükségem van rájuk! Mindegyikükre! Feltápászkodtam, de abban a pillanatban visszaestem.
- Ne ijedj meg! - mondta egy lebegő...fogalmam sincs micsoda. - Ha itt az idő... Higyj magadban! Bízik benned, úgyhogy tegyél meg mindent. Ha mindenkit nem is, de próbáld meg megmenteni őket! Képes vagy rá. Csak bízz magadban! - és eltűnt.
- Kaname...bízik bennem? - suttogtam. Elmondása alapján nem, elvégre kizártnak tartja, hogy tudnék rajtuk segíteni... Igaza van a lebegő micsodának! Ha nem is mindegyiküket tudnám megmenteni, de attól még, akin lehet, azon segítenem kell!
A következő fejezetben: Az utolsó napok
- Nem bízol bennem?
- De. De akkor sem engedem, hogy te is-
- Nem érdekel! Harcolni fogok! Nem akarlak elveszíteni téged, úgyhogy kérlek! Hadd segíthessek nektek!