17.fejezet Az öt védelmező
A nyugodt, békés, gyakorlással és rengeteg edzéssel teli nspok után elértünk a maihoz. A végső harc.
Sokan úgy tartják, hogy 6-an egy 100-as létszámú sereg ellen harcolni ostobaság, meggondolatlanság, vakmerő tett. A mi esetünkben ez nem igaz. Emberek ellen küzdünk, kivéve a főgonoszt, aki Kaname apja, tehát szörny. Kaname maga döntött úgy, hogy ez az ő feladata lesz. Hiába van katona, szamuráj az emberek közt, a "szörnyek" erősebbek.
A rét - ahol madarak csicseregtek, néhe egy nyúl ment keresztül, ritkán egy őz is - igazi csatatérré vált. A gyönyörű, ritka virágokat vér borította a harc kezdete után. A békés rét eltűnt. Helyette egy zajos, harcmező lett. Az állatok menekültek, amerre csak tudtak.
Félelmet nem ismerve rohant mindenki a vesztébe. Az első támadásokat pofon egyszerű volt visszeverni. Nehezen lehetett egy méltó ellenfélre lelnie az íjnak, a pálcának, a pisztolynak. Hullottak az emberek. Vér borított be mindent.
A végsőkig küzdött mindenki. Kent így is elveszítettük, ahogy Akirát is. Ichigo ekkor vérszemet kapott és bosszúhadjáratot indított minden ellenség ellen. Esélyük sem volt egy feldühödött szörny ellen. Voltak olyanok, akik gyáván el is szaladtak, amint meglátták.
Koharu kitartóan védett, elvégre ő a pajzs. Nem sejtettünk semmit. Egyszer mégis sikerült eltalálni egy mérggel átitatott nyílvesszővel. Erre csak akkor jöttünk rá, amikor összeesett, majd eltűnt. Ezután Ichigoval folytattuk ketten. A kardok hangja hallatszott mindenhol a lövésekkel együtt. Közönségünk ugyan nem volt, de biztosra veszem, hogy hallani fogok még mástól az esetről.
Ichigo és rajtam pár karcolás volt, semmi más. Mi megúsztuk. Kaname keményen küzdött az apjával. Mikor úgy látszott, hogy feladja, akkor támadott. Egyre több seb borította az apja testét. Különösebben nem törődött azzal, kivel is harcol. Az én megvédésem lebegett a szeme előtt. Ehhez elkerülhetetlen az apja halála. Az apja egy démonvadászfegyvert előrántva halálos sebet ejtett rajta. Kaname abban a pillanatban megölte őt. Kaname azon pillanatban összerogyott.
- Kaname! - rohantam oda hozzá. Magamhoz öleltem. Ő is megölelt. - Kérlek...
- Megvan írva Miyako. Meg kell halnunk miattad. Ez a sorsunk. Ez ellen nem tehetsz semmit....
- Nem... Az nem lehet! Kaname, tarts ki! Kérlek... Nem akarlak elveszíteni. Nélküled én... Én... - Ekkor eszembe jutott a lebegő valami szava, amit azon az éjjelen mondott: "Ha itt az idő... Higyj magadban! Bízik benned, úgyhogy tegyél meg mindent. Ha mindenkit nem is, de próbáld meg megmenteni őket! Képes vagy rá. Csak bízz magadban!". Igaza van. A többieken nem tudtam segíteni, de most itt tartom a karjaimban azt, akit szeretek. Ezt nem hagyhatom annyiban. - Kérlek... Gyógyulj meg! - Ebben a pillanatban hatalmas fény lett körülöttem.
- Ez meg mi? - hallottam Ichigo döbbent hangját.
A karjaimban haldokló Kaname szívverése újra a régi lett. A sebei kezdtek begyógyúlni, a légzése is normális lett. Megcsináltam. Megmentettem! Gyógyító erőm van. Kár, hogy előbb nem mutatkozott meg.
....
- Tényleg elmentek?
- Igen.
- De... Ugye még látjuk egymást?
- Biztosan - ölelt meg Kaname, aztán beült Ichigo mellé a taxiba és elmentek.
Én meg ott álltam az iskola előtt. Kíváncsi vagyok változott-e valami rajtam kívül az osztályban. Alíg várom, hogy lássam Alexát és Lillát. Nem kell aggódniuk értem.
- Hm?
Előkaptam a telefonom és megnyitottam az üzenetet: Légy óvatos. Nehogy eljárjon a szád vélelenül!
Hát, nem kedves Kaname?
A következő fejezetben: Újrakezdés