20.fejezet Mint két tojás
Reggel, amikor felébredtem, az első az volt, ahogyan aludtam. Észre se vettem, de Toshi vállára hajtottam a fejem, Vagy nem akart felkelteni vagy nem tudom miért hagyta. A házból kilépve éreztem valakinek a jelenlétét. Első gondolatom az volt, hogy lehet az van itt, aki keres. Az érzésem sosem csap be. Ez nem az a fickó, hanem az a valaki, aki mindennél fontosabb nekem. Abba az irányba fordultam és tényleg! Jól éreztem! Ő az! Boldogon szaladtam oda hozzá, majd megöleltem. Mikor elengedtem, észrevettem Toshit. Rosszat sejtettem.
- Miattad keresik és te ezekután is idemered tolni a képed - "köszönt" Toshi.
- Rég láttalak, Toshi. Látom, még mindig gyűlölsz.
- Miért ne gyűlölném azt, aki mindig arra emlékeztet, hogy gyenge vagyok?
- He? - Csak kapkodtam a fejem kettőjük között. Kicsit lemaradtam. Most akkor mi van?!
- Nem szégyen, ha valaki erősebb nálad. A lényeg az, hogy saját erőből meg tudd védeni azt, ami számodra fontos.
-Másnak prédikálj! Ne nekem!
- Csak megróbállak nevelni, ha már egyszer anyáéknak nem ment.
- Te!
EGymásnak ugrottak. Valahogy le kellett nyugtatnom őket.
- Én vagyok a fény... - motyogtam - Hagyjátok abba!
- Meg akarsz vakítani?! - förmedtek rám egyszerre.
- Ha...haha...hahahaha! - nevettem fel. Utálják egymást, de le se tagadhatnák, hogy testvérek. - Haha...ha...Bocsi, de lássátok be...le se tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok - néztem felváltva mindkettőjükre. Toshi kiköpött Kaname. Csak pár évvel fiatalabb.
- Toshi mégis ezerrel tagadja, amikor csak lehet.
- Szerinted miért?
- Megint ugyanott tartunk. Éljen... - sóhajtottam. - He? - valaki megragadta a ruhám hátulról, majd talált egy biztos fogást a karomon, ahonnan nem tudom kiszabadítani, ha megszorítja.
- Ryo! Engedd el! - parancsolt rá Kaname.
- Sajnálom, de azt nem tehetem. Mindenképp meg kell ölni a hölgyet. Ezt az utasítást kaptam az édesanyjától.
- Ch. Kit érdekel az anyám?! Engedd el Miyakot! Most rögtön!
- Kérem, bocsásson meg ezért... - Azzal a lendülettel belém szúrta a kardját. Ezzel egy időben Kaname és Toshi egyszerre neki estek a fickónak. Toshi kezében landoltam. Kaname a szuszt is kiverte belőle.
- Miyako...
- Jól vagyok...csak időre van szükség míg a regenerációs képességem aktiválódik vagy a gyógyítási képességem - mosolyodtam el. Megkönnyebbült. Hah! Nagyon utálhat, ha aggódott miattam.
- Mindenkit veszélybe sodorsz - Na, ez már nem nekem szólt.
- Ez jár azzal, ha valaki ilyen magas pozícióban van és akkor is elszökik, mint egy gyerek. Toshi, tisztában vagyok azzal, amit teszek. Tudom, mi lesz a következménye azoknak. Végig tisztában voltam vele, hogy ez lesz. Ugyanakkor tudtam, hogy Miyako nem fog meghalni. Vámpír, ráadásnak gyógyító. Több kéne a megöléséhez.
- Toshi. Tegyél le! - kértem, még mielőtt megint hajba kapnának. - Komolyan nem értelek titeket.... Vagyis de! Toshi. Simán lepipálhatod Kanamét, ha úgy van!
- Mi van?
- Mondd ki még egyszer és olyat kapsz-
- De. Ahelyett, hogy igyekeznél jobb lenni nála, mi lenne, ha a saját célodat vinnéd véghez? Ez már elérte - mutattam Kanaméra.
- Ez - motyogta.
- A tied mi? Az, hogy olyan legyél, mint ő?
- Nem - sóhajtott.
- Te meg lehetnél jobb bátyja! - förmedtem Kanaméra. - Fogadni mernék, amilyen vagy, hogy folyton azzal dicsekedtél mit tudsz jobban nála.
- Szóval te egy zaklató vagy - bólintott Toshi.
- Idióta! - nevettem fel. Ezen még Kaname is elmosolyodott. - Csak ismerem - mondtam zavartan.
- Ne szerénkedj! Joga van tudni róla, elvégre az öcsém.
- Miről? -kérdeztem rosszat sejtve.
- A közelgő esküvönkről.
- MI?! Nem is!! - kezdtem el ütögetni. Legalább most egyszerre nevettek és mindkettő rajtam. Csodás... Szerintem nem volt vicces.
- Ne húzd fel úgy magad rajta... - hallottam Kaname nyugodt, kellemes hangját. Jó kedve van. - Csak kicsit cukkoltalak. Hozzá szokhattál volna már.
- Igazad van, de ez akkor is...
Megsimogatta a fejem, mintha valami gyerek lennék, akit a bátyja felidegesített. Lehet úgy tekint rám, mintha a testvére lennék. Csak én többet érzek. Ő meg...lehet ennyit. Testvéri szeretet, semmi több. Ez elég kiábrándító.
- Viszont igaza van Miyakonak. Sokban hasonlítunk mi ketten. Ugye, Toshi? Külső, viselkedés, plusz még az érzéseink is Miyako fele.
- He? Miről beszélsz Kaname? - néztemk a szemébe.
- Idáig nem vetted észre. Szerinted miért dühödtünk be annyira Toshival, amikor bántott téged? Miért piszkálunk folyton? Miért nem akartam hagyni, hogy harcolj? Azért, mert meg akartalak óvni. Pontosan miért is?
- Honnan veszed biztosra, hogy én is szeretem?
*Ha? Mi van?*
- Ismerlek. Miyako.
- I-Igen?
- Most komolyan azt akarod döntsön?! - kiabált Toshi Kanaméval úgy ezredszerre ma.
- Nem, mert már rég döntött.
- Hogy érted?
- Eztért lehet kapni fogok... Mindenki tudta, hogy szerelmes belém. Köztük én is. Hazudnám, ha azt mondánám nem élveztem, ahogy az agyát húzom. Amikor mi elmentünk a taxival, akkor is üvöltött az arcáról, hogy valami drámaibb búcsút szeretett volna tőlem. Azon is tökre kibukhatott, amiért nem vettem fel neki a telefont. Ezekután mégis a nyakamba ugrott, mikor meglátott. Ehhez szólj hozzá - vigyorgott gonoszul az öccsére.
- Tudtad és mégis így viselkedtél velem? - hitetlenkedtem. Észre vehette rajtam mennyire kétségbe voltam esve, ezért nem zavartatta magát. Egy kicsit sem törőddött a ténnyel, miszerint az öccse mindent lát. Hidegen hagyta. Közelebb hajolt és megcsókolt.
Ekkor esett le nekem. Toshi is... Mikor már nem ért össze az ajkunk, Toshinak hűlt helyét láttam.
- Ne is törődj vele! - legyintett Kaname. - Majd megbékél.
- ...
A következő fejezetben:Minden a "régi"